Sokat hallhatunk, olvashatunk arról, hogy egy meleg ember életében a felszabadulás igazi pillanata, amikor először előbújik. Hosszú és embert próbáló folyamat végeredménye a coming out akár saját magunk, akár a környezet felé követjük el, de mindenképp az újjászületésként és a régi terhek lepakolásaként aposztrofáljuk. Szerencsés az, akinek környezete megkönnyíti az elfogadásával, vagy legalábbis az elfogadásra törekvésével ezt az időszakot. Amikor az ember látja, hogy környezete az ő elfogadásán munkálkodik, erőt merít a téma további feldolgozásával kapcsolatban.

Coming out, mint első lépés az önazonosság felé

A comig out, ha egészen egyszerűen, lecsupaszítva akarjuk megfogalmazni, mondhatjuk azt, hogy a másság tényének tudatosulása, tudatosítása, annak kifejezése, hogy vállalom, nem úgy élek, mint a többségi társadalom tagjai. Felvállalom ezt magam előtt, és szerencsés esetben vállalhatom a környezetem előtt is. Ez egy döntés, ami arról szól, hogy vállalom azt, aki vagyok. Ez ekkor még ritkán jár együtt az elfogadással is. Az elfogadás egy hosszabb folyamat, ami rengeteg belső munkát igényel, amely során bizonyos dolgokat el kell engednünk, el kell gyászolnunk, és bizonyos ellentmondásokat fel kell oldanunk. Ehhez a munkához nagy belső erőre van szükség, illetve nagy segítségünkre lehet, ha külső erőforrásokból is tudunk meríteni.

Illusztráció: godadgo.com.au

Coming out, mint a gyászmunka első lépése

Amikor úgy dönt az ember, hogy bevállalja másságát a környezete elött, egy új világ nyílik ki, új lehetőségekkel. De nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy egy másik világ ezzel párhuzamosan éppen összedől. Összedőlnek tervek, vágyak, álmok. István úgy tervezte 27 éves korára bedolgozza magát a cégbe, addigra lesz egy barátnője, akit szeret (ha beledöglik is), összeházasodnak, lakást vesznek, gyerekeket csinálnak, összejárnak a szomszédokkal szalonnát sütni és boldogan élnek, míg meg nem halnak. No de betoppan az életébe Barna, aki miatt teljesen összezavarodik, vagy úgy is mondhatjuk: beleszeret. István Barna mellett dönt. A barátnő kiesik, a feleség kiesik, a közös gyerek kiesik, és arra sincsen garancia, hogy a szomszédok éppen velük szeretnének majd szalonnát sütni. Ezeket a terveket, álmokat el kell engednie, el kell gyászolnia. Meg kell engednie magának az ezzel járó haragot, fájdalmat, és szomorúságot. Át kell élnie a bizonytalanságot, és a káoszt addig, míg meg nem születnek, ki nem forrnak az új tervek, álmok. Ez egy természetes folyamat. Az új értékek kialakulásában sokat segít, ha van körülöttünk olyan személy, esetleg pár, aki már előrébb jár, vagy már túljutott ezen a folyamaton. Reményt kelt és megerősít abban, hogy túl lehet rajta jutni, illetve modellként szolgálhat, utat mutathat.

Coming out, mint megerősítés iránti igény

Gyakran látom a környezetemben, hogy vannak olyan melegek, akik másságuk tényét, mint egy homlokzatként tartják maguk előtt. Ezeknél az embereknél önmaguk elsődleges meghatározásaként szerepel az, hogy ők bizony melegek. „Sanyi vagyok, meleg”. Miközben Sanyi imádja a komoly zenét, él hal az olasz konyháért, rajong a francia irodalomért, szabadidejében pozsgások szaporításával foglalkozik, és egyébként remek informatikus, mégis azt tartja magával kapcsolatban az első helyen említendőnek, hogy meleg. Sanyi egy érdekes, kreatív ember, tudata és önmeghatározása mégis beszűkül személyiségének egyetlen aspektusára, szexuális orientációjára (a fiúkat szereti). Miről árulkodik ez? Egyrészt mesél arról, hogy Sanyi erőt szeretne sugározni, azzal, hogy kijelent magáról egy olyan tényt, ami a többségi társadalomban nem feltétlenül ünnepelt dolog, azzal azt mondja, bátor vagyok és kiállok magam mellett. Sanyi valóban bátor. Ezzel azt mondja, megszoksz, vagy megszöksz. Elfogadsz, vagy mehetsz a francba. Sanyi egy erős szelekciós szűrőnek használja mássága tényét. Mint mindenkiben nyilván benne is az a vágy él, hogy fogadják el. A bátor oroszlán mögött, valószínű egy kis cica is rejtőzik, aki azt akarja, hogy megsimogassák. Ez az erőteljes megerősítés iránti vágy arról szól, hogy Sanyi kívülről, a környezetétől is várja a megerősítést, az áment, hogy „igen Sanyikám, rendben vagy, úgy, ahogy vagy”.  Miért is van erre szüksége? Azért mert bár egy hosszú belső munka eredményeként már felismerte a tényt, hogy meleg, de teljesen elfogadni talán még nem tudja.

Miért olyan nehéz elfogadni?

Kisebbséghez tartozni nehéz, főleg ha egy olyan csoport resze vagy, amihez negatív stigmák, értékítéletek tapadnak („a muszlimok terroristák”, „a csövesek lusták”, „az értelmiségiek fent hordják az orrukat”, „a buzik betegek és perverzek” stb.). A kisebbségekhez amúgy sem szoktak túl gyakran pozitív értékek tartozni. Ennek az az oka, hogy a kisebbségek valamiben mások, mint a többség, legyen az kultúra, szokások, vallás, vagy szexuális orientáció. Az emberek számára az ismeretlen mindig ijesztő. Mostanában elég gyakran hangzik el a „nekem nincs semmi bajom velük, csak csinálják a négy fal között” kezdetű mondat különböző kisebbségekkel kapcsolatban. Miről szól ez a gondolat? A hamis elfogadásról és a félelemről. Minél távolabb legyenek tőlem, ne legyenek a szemem előtt, mert olyan dolgot csinálnak, amit én nem ismerek, ami megijeszt, tehát „rossz”. A félelem remek táptalaja az agressziónak, a támadás a legjobb védekezés ugyanis. A mássággal kapcsolatban ez úgy néz ki, hogy mivel rettegek az ismeretlen dolgokat művelő csoportoktól, ezért inkább eltávolítom őket érzelmileg és fizikailag is magamtól, teszem ezt csendes elhatárolódással, hangos buzizással, vagy agresszív viselkedéssel.

Sajnos nem csak a környezet nehezíti ezt a helyzetet, hanem gyakran mi magunk is. A többségi társadalom értékei születésünktől kezdve el vannak vetve bennünk, azonosulunk velünk, magunkévá tesszük őket. Nyilván a melegséggel kapcsolatban is sok enyhébb, erősebb, agresszívabb, szelídebb előítélet él bennünk. Ezekkel a belsővé vált előítéleteinkkel azonban szemtől szembe találjuk magunkat, amikor meglépjük a meglépnivalót és előbújunk. Az előbújáskor szembe találjuk önmagunkat azokkal a belsővé vált értékekkel, amik általában nincsenek összhangban ösztöneinkkel, szükségleteinkkel, érzéseinkkel. Ez nagy belső feszültséggel jár. Egyrészt, nem akarunk kiszorulni a többségből, ami fent tartja a vágyainkkal esetlegesen ellentétben álló belsővé vált értékeket, másrészt pedig önazonosak szeretnénk maradni. Számunkra negatív kimenetel lehet, ha egyértelműen az egyik oldal mellett tesszük le a voksunkat. Például ha a többségből való kiszorulás iránti félelem vezérel, háttérbe szorítom saját szükségleteimet. Ez megnyilvánulhat úgy, hogy nem bújok elő illetve úgy, hogy előbújok, de sok más téren nagy vehemenciával igyekszem azon, hogy besimuljak (divatos leszek, menő leszek stb.). Vagyis más területeken adom fel önmagam. Másik negatív kimenet lehet, hogy magamra szavazok és elutasítom a bennem lévő többségi társadalom által vallott értékeket. Ez egy erős hasítás, aminek szélsőséges formája lehet, hogy teljesen a többségi társadalom ellen fordulok azzal a jelszóval, hogy „én nem tartozom közétek, én más vagyok”. Ezzel azonban mi vagyunk azok, akik kirekesztjük, elszigeteljük magunkat.

Coming out, mint lehetőség

A coming outot minden nehézségével együtt értelmezhetjük egy esélynek, egy belső munka első stációjának, amikor az előbújáshoz szükséges bátorságból fakadó erővel, vagy mondhatjuk úgyis, hogy énerővel, lehetőségünk nyílik arra, hogy önvizsgálatot tartsunk. Felfoghatjuk ezt úgyis, mint egy nagytakarítást a lelkünkben, értékeink között. A saját jólétünk érdekében megtehetjük, hogy vállaljuk azt a nem kis munkát, hogy szükségleteink, preferenciáink és a kívülről érkező értékek között rendet rakunk, feloldjuk a belső feszültségeket, ellentmondásokat. Ez egy lehetőség arra, hogy megtaláljuk saját értékeinket és feloldjuk belső feszültségeinket. Mivel környezetünk állandóan változik, a coming outok folyamatosak, ami kiváló vezérfonál lehet egy életen át tartó önrevízióhoz.

(A szerző pszichológus)

Témajavaslata, személyes kérdése van? Írjon pszichológus szerzőnknek a eszter.javorszky@pinkpuli.com címre!

Ne légy önző, oszd meg másokkal is: