Hol könnyebb a színészek élete? Valóban működik a színházi buzilobbi? Milyen érzés heteróként végigsétálni a Pride-on? Közösségről, közönségről, barátokról, újrakezdésről beszélgetünk a Junior Prima-díjas Grisnik Petrával. DonMono interjúja.
Pink Puli: Néhány évvel a főiskola elvégzése után már több szakmai és közönségdíjjal is elismerték munkádat. Ezeket a díjakat mind a kaposvári Csiky Gergely Színházban játszott szerepeid miatt kaptad. Az előző évad végén mégis úgy döntöttél, hogy elhagyod az anyaszínházat. Miért?
Grisnik Petra: Hát, az egyik oka pont ez. Ha az ember díjakat kap, az egyfajta visszajelzés arról, hogy éppen hol tart. És ez egyúttal egy jelzés is, hogy tessék továbblépni, fejlődni. Szakmailag ez egy lökés, hogy csináld még ennél is jobban. A másik ok: tíz évet éltem Kaposváron. 18 éves koromtól 28 éves koromig, az egész eddigi felnőtt életemet ott töltöttem. Ez az idő megtanított arra, hogy ha akarok valamit komolyan ebben a szakmában, akkor Budapestre kell jönnöm. Ez az ország művészi értelemben is centralizált. Lejátszhatod te a csillagokat is az égről, de ha mindezt nem a fővárosban teszed, akkor – szakmai szempontból – az senkit nem érdekel. Nehéz volt a lépés, Kaposváron nőttem fel, ők a második családom, egy védőháló. Együtt éltünk, nem egy munkaközösség volt, hanem egy életközösség. De egy idő után rájössz, hogy szakmailag mik azok a kompromisszumok, amiket meg kéne kötnöd, ha ott akarsz maradni. Másfél évig lelkiztem ezen, és csak ezután döntöttem úgy, hogy tovább kell lépnem, mert még túl fiatal vagyok ezekhez a kompromisszumokhoz.
Grisnik Petra a Pride-on – Fotó: Grisnik Petra
PP: Ahogyan a szakmáról beszélsz, úgy érzem, hogy te világéletedben színésznek készültél.
GP: 6 éves koromtól színész akartam lenni. A La Mancha lovagja ment a Pécsi Horvát Színházban, ez volt az első felnőtt előadás, amit láttam. Az előadás tízedik percében elhatároztam: én vagy ezt csinálom, vagy semmit. Nem volt B-tervem. Felnőtt fejjel azt gondolom, hogy ez azért szörnyű, hogy nincs más alternatívám. Nem értek máshoz. Ha ledobnának egy lakatlan szigeten, el tudnék mondani egy verset, de attól még éhen halnék, hisz’ nem értek semmihez.
PP: A te szakmád hírhedten „meleg szakma”, már kormányzati szinte is foglalkoznak az itt működő „lobbival”. Mikor találkoztál először melegekkel?
GP: Gimis koromban szerelmes voltam egy srácba, aki felettem járt egy évfolyammal. Annyira szerelmes voltam belé, hogy eldöntöttem: csókolózni fogok vele! És meg is tettem! Büszke voltam magamra: tetszik egy fiú, hát megcsókoltam. Aztán a srác gyorsan lehűtötte a lelkesedésem, mert közölte, hogy ő a fiúkat szereti. Sokkot kaptam. Rögtön arra gondoltam, hogy megerőszakoltam. Persze a srác nagyon jól reagált, és azután elég jó barátok lettünk. Viszont sokkal nagyobb sokk számomra azóta is, hogy egy csomó ember ezt egy szörnyű dolognak tartja, vagy fél tőle. Facebookon tagja vagyok egy support közösségnek, a „Have a Gay Day”-nek. Szuper oldal. Most olvastam egy nagyon jó receptet, hogy hogyan kell szivárványos tortát készíteni. De leginkább fontos történeteket olvashatunk itt a melegek mindennapjairól. Hogy ők is olyan emberek, mint bárki más. A színházban ez nem kérdés. Ha kell, napokat vitatkozom egy előadásról, de abszolút nem érdekel a kollégám szexuális beállítottsága.
Fotó: grisnikpetra.com
PP: Akkor miért van az, hogy – néhány kivételtől eltekintve – még a színészek sem nagyon mernek coming-outolni?
GP: Ezt én teljes mértékben megértem. Az általam ismert meleg színészek azért nem coming-outolnak nyilvánosan, mert annak semmi köze a szakmájukhoz. Az emberek ne azt nézzék, hogy a színpadon kívül mit csinálsz, hanem, hogy a színpadon milyen minőséget produkálsz. Lehet, hogy csak városi legenda, de Neal Patrick Harrisnek a szerződésében szerepelt, hogy az Így jártam anyátokkal forgatása alatt nem coming-outolhat. Gondolj bele, ő volt a sorozat alfahímje. Minden nőt megdugott, aki az útjába került. Ráadásul jóképű. A csajok aprófát hugyoztak utána. Nem tett volna jót a karrierjének, ha előbb közli, hogy „ő itt a férjem.” Azok az emberek, akik ezt felvállalják egy csomó egyéb stressznek és támadásnak teszik ki magukat, aminek semmi köze a művészetükhöz. Sajnos ebben az országban ez téma. New Yorkban senkit nem érdekel, hogy meleg a polgármester. A new york-iakat az érdekli, hogy lerobban a metró vagy sem, és nem az, hogy a polgármester felvonul a Pride-on vagy sem.
A színházi közösség elfogad olyannak amilyen vagy. A színészek nagy része eleve extrovertált. Hogy döntöd el egy társaságban, hogy ki a hangadó, ha mindenki az? Aztán a másik része iszonyatosan introvertált. Hiába van vele egy nagyon jó jeleneted, csináltok csodát a színpadon, nem fog veled utána beszélgetni, mert ő nem olyan. S mivel ilyen sokszínűek vagyunk, ezért nagy a tolerancia. Nem hiszem azt, hogy a művészek között több a meleg. Ezért is hülyeség ez az egész buzilobbi elmélet. Sokkal inkább azt gondolom, hogy a művészvilágban sokkal könnyebben coming-outolnak egymás előtt, mert sokkal elfogadóbb a közösség. Sajnos a közönség azonban nem, ezért nyilvánosan nem merik annyira bevállalni még a dolgot. A közönség egy részének nagyon is fontos, hogy ki, kivel, mikor, mit és miért…
Több díjat is bezsebelt Grisnik Petra – fotó: grisnikpetra.com
PP: Szerinted Magyarországon ez miért téma?
GP: Az emberek ezen élik ki a feszültségeiket. Ez végigkísérte a mi kis közép-európai történelmünket: keressünk egy közös ellenséget, akit együtt tudunk utálni, és amikor eggyé forrtunk ebben az utálatban, akkor boldogok leszünk. Az emberek nagy része szeret olyan közösséghez tartozni, ahol mindenben egyetértés van. Ezek az emberek nem szeretik a saját véleményt. Se másokét, se a magukét. Ne legyen véleményem semmiről! És ebben partner a média is. Ebből a szempontból nekem vicces a Pride is. Én voltam kinn többször. Mielőtt kimentem, először, én is azt hittem, amit a média mutatott. Sok kifestett ember kivonul az utcára és táncol. Amikor odamerészkedtem, akkor szembesültem azzal, hogy ez egy kellemes délutáni program, ahol sétálunk. Csak ezt nem lehet eladni a sajtóban, hogy emberek sétálgatnak. Ezért lehet mutogatni a tollboás fiúkat, és ki lehet mondani: a melegek nem normálisak. Hát, bocsánat, én pedig minden este kiállok emberek elé a fénybe, és azt akarom, hogy nézzenek. Ez normális?
PP: Ha már itt tartunk: a közeljövőben hol állsz ki a fénybe?
GP: A Thália Színházban meghívott vendégként lépek először a budapesti közönség elé, Petr Zelenka Hétköznapi őrületek című darabjában. Többek között olyan kiváló színészekkel játszhatom együtt, mint Molnár Piroska, Gubás Gabi, Szombathy Gyula, Szabó Győző, Pindroch Csaba. Nagyon féltem, hogy mi lesz. Féltem, hogy ilyen nagy színészek miként fogadnak majd engem, a vidéki kétballábas fruskát. Elképesztően nyitottak, csodálatosan jófejek, és nagyon tudnak dolgozni. És már ők is Ruskának hívnak, mint ahogy a főiskola óta szinte mindenki.
PP: Helyesen döntöttél, amikor Budapestet választottad?
GP: Igen, mindenképp! Boldog vagyok!
Grisnik Petra 2008-ban diplomázott a Kaposvári Egyetem Művészeti Karának színész szakán és rögtön a kaposvári Csiky Gergely Színház társulatához szerződött. Főszerepeket játszott Mohácsi János, Göttinger Pál, Rusznyák Gábor, Valló Péter és Kocsis Pál rendezéseiben, 2014-től szabadúszó, jelenleg a budapesti Thália Színházban játszik Díjai: Junior Prima-díj, Nagymama-díj, Csiky Emléklap
Kommentáld írásainkat a facebookon!