Világéletemben megrémített az űr. A Gravitációt nézve a legnagyobb rémálmom vált valóra, amikor Sandra Bullock elszabadult a kietlen űrben és csak forgott a semmiben. Aztán mire megnyugodtam, az emberiség landolt egy üstökösön és elámulva néztem a képeket egy szikladarabról, ami repül a végtelen űrben, olyan távol, amit az ember képtelen felfogni, rajta egy ember alkotta műszerrel, ami örökre – tényleg örökre – mondott búcsút az őt tíz éve kísérő Rosettának. Aztán jött a Csillagok közt, a film, amit mindenkinek látni kell, ahol a sztori szerint már tényleg kimondhatatlan messzeségekbe kalandozott el az emberiség, mind ha kilométereket, mind ha fényéveket, mind ha éveket nézünk.

Világéletemben megrémített az űr, így ezek az élmények mindig mély nyomot hagytak bennem. Nem a tudomány fantasztikus nagysága miatt, nem a hatalmas távok miatt, hanem amiatt az örökös kietlenség és magány miatt, amit fiktív karakterek éltek át, vagy egy nem is olyan egyszerű gépezet.

Aztán az ember néha rádöbben, hogy ő maga is ugyanilyen kalandokban vesz rész. Vagy ő költözik új bolygókra, vagy az ismerősei. Egy idő után mindannyian olyan utazásokba veszünk részt, amik megdöbbentő távolságokkal járnak együtt. És bár nem a Jupiternél járunk és nem is egy mindent magába vonzó feketelyuknál, hanem egy élethelyzetnél, néha a távolságok mégis egy másik dimenzióval érnek fel… és istentelen távolsággal.

És ahogy az űrben a távolság egybefonódik az idővel, az életben is összefonódik azzal, ahogy szállnak az évek, és ezeket az éveket meglovagolva egyre inkább más dimenziókba keverednek ismerőseink, sokszor nem csak más bolygókon járva, de más galaxisokban is.

Néha olyan, mintha a melegeknek a teremtő egy merőben más dimenziót szánt volna. Egy naprendszert, amit ismerőseink lassan de biztosan elhagyni készülnek, mert egyszerűen muszáj. Be kell szállniuk egy űrhajóba és elhajtani olyan más naprendszerek felé, amiket mi nem fogunk megérteni.

Egy jó barátnőm előttem ül és egyik pillanatban arról beszélünk, hogy az előttünk lévő bor túl erős, túl nehéz, és bár finom, de csak kicsiket tudunk kortyolni és minden korty után pihenni kell egy kicsit. Aztán elkezd mesélni arról, hogy az új munkahelye nem biztos, hogy a legideálisabb, de marad, mert egyszer kell majd gyesre is menni. Mert ez ugye kilátás. Ezzel ugye tervezni kell. Egyszer most már el kell menni gyesre, szülni egy gyereket, a házasság nem is számít, tökéletesen vannak láthatóan kettesben papír nélkül is, de lassan itt az ideje, hogy kettejükből legyen egy fantasztikus dolog. Amit imádni fogok. És ilyen az élet, nehéz ezzel tervezni, ésszel akarnak belevágni, már rég jó lenne, már rég szóba került, már rég tervben van, de hát alaposan meg kell tervezni mindent a kicsinek. Elő kell készíteni a pályát a jövőnek, a jövőbeli új jövevénynek. És eszembe jut, hogy nekem milyen terveim vannak. Jövőre akarok új laptopot. Három éven belül akarok saját lakást. Jó lenne majd egy jó párkapcsolat is, sőt, akármilyen kapcsolat, ha abban egy olyan ember van, akit be tudok otthon mutatni, apám kezet tud vele fogni, anyukám pedig rá tud mosolyogni. De ennyi. Egy kis pénzgyűjtés, egy lakáshitel és egy kis szerencse, némi kitartással. Ezek vannak az én dimenziómban. Semmi halálosan komoly, semmi, ami miatt felborulna az életem. Én minden esetben maradnék a mindennapjaim mellett. Sok olvasás, sok sorozat, néha egy sör, néha bor, néha egy buli és annyi cigi, ami miatt lelkiismeretfurdalásom van. Ez volt ennek a lánynak is a naprendszerében eddig. Most viszont már utazásra készen áll, rajta a szkafander és elhúz egy olyan távoli helyre, ahol gyes van, gyerek, házasság, felelősség és egy élet, ami majd merőben más lesz, mint az enyém. Ami viszont marad olyan, amilyen.

Egy jó barátnőm előttem ül, pezsgőt iszunk, táncolunk, idióta szelfiket lövünk és megállás nélkül veszünk fel újabb és újabb szerepeket, hogy folyamatosan nevessünk. Aztán elkezd arról mesélni, hogy ő milyen esküvőt akar. Egy közeli barátja most esküszik. Sokat beszél róla. Ilyen lesz az az esküvő, ilyen virág lesz, ő lesz a kísérője, ilyen lesz a menü, ő pedig ilyet és ilyet szeretne. Elkezd arról beszélni, hogy ő hogyan szervezné. És hogy a barátnője hogyan szervezi. Virágok, ruhák, helyszínek, zenék, játékok, menyasszonyrablás, menyasszonytánc, pénz, vendégek. Ez az ő dimenziója. Olyan dolgok, amik néha nekem is eszembe jutnak. Nekem is van álomesküvőm. De az álomesküvő. Benne van az álom szó, ami sok különbséget szül. Ahogy neki, ahogy mindenkinek, nekem is nagy szerencse kell ahhoz, hogy legyen olyan lagzim, amit megálmodtam. De nekem több kell, mint szerencse. Nekem olyan ország kell, olyan rendszer kell, olyan társadalom kell… Olyan dolgok, amik az ő dimenziójában alapvetőek. Mint ahogy nálunk alapvető a víz, a Marson pedig nem. És bár nincs férjjelölt, a szkafander már mégis rajta van. Hiszen olyan dolgokról mesél, amik teljesen hétköznapiak számomra, mégis egy másik naprendszerből valóak. Az ő dimenziójából. Amibe ő könnyen átléphet egy jó rakétával és a szkafanderével. De nálam a szkafander sincs meg.

Egy jó barátnőm előttem ül és sörözünk. A gyerekéről beszélgetünk, aki egy igazi csoda. Gyönyörű kislány, a leggyönyörűbb, már csak amiatt is, mert gimnázium óta ismerem az anyukáját. Az anyukát, aki most ragyog, hogy az apukára bízta a kicsit és ihat egy sört, ülhet egy melegbarát kávézóban, a meleg barátjával és az újságírásról beszélhet. Leginkább az újságírásról. És a férjéről. És a gyerekéről. Így mondja. A gyerekem. A férjem. A saját családom. És imádom, ahogy elmeséli, hogy a kicsi hogyan mászik, hogyan nevet, hogyan csodálkozik rá a világra. Iszom a szavait és iszom a boldogságát és közben mégis beleférkőzik az agyamba, hogy ilyenkor vele én utazom. Egy naprendszerbe, ahol egy embernek férje, gyereke, családja van. Szeretem ezt a helyet, de nem az enyém. Nem tudom nekem mikor lesz férjem, gyerekem, családom. Sőt valljuk be. Azt sem tudom lesz-e. A barátnőm már levette a szkafandert, megtette a nagy utat, új naprendszerben él olyan bolygókkal mint a Dolgozó Anyuka, a Szoptatok Nyilvános Helyen Ha Kell, a Férjemnek Szánok Minden Nap Egy Órát Mert Az Gyerek Mellett Is Kell, és ahol két nap van, a Házasság és a Gyerek. De mi van az én dimenziómban, amit ő már otthagyott, én viszont még néha boldogan, néha nem boldogan, de élem? A Péntek Este bolygó borral és cigivel, a Szombat Este pizzával, chipsel és kólával, a Mindennapok munkával, karakterszámokkal, társkereső applikációkkal, visszatartott kétségbeeséssel, büszke szingliséggel és persze rossz randikkal.

Világéletemben megrémített az űr. Most egyedül a kis naprendszeremben mégis nyugodt vagyok. Mert látom, hogy lehet utazni. Látom, hogy ha én itt is maradok, az ismerőseim vissza tudnak utazni és élvezik az én naprendszerem bolygóit, levegőjét és vízét. És mert tudom, hogy ezek az utazások az élet velejárói. Nyugodtan veszem kezükbe a beszállókártyáikat, mert tudom, hogy az egy olyan utazásra szól, ami az élet része, aminek a végén egy jobb, szebb és teljesen normális élet várja őket.

És tudjátok mit? Az én naprendszerem is normális. Számomra ez a normális. És nyugodt. Mert tudom, hogy vannak más naprendszerek, ahol nem csak, hogy van élet, de csodálatos élet van, amit a szeretteim átélnek, és ennek az örömében én mindig részesülni fogok.

És ezek után… Lehet, hogy az én bolygóim kicsit elcseszettebbek… De egy galaxisban vagyok a többi gyönyörű naprendszerrel. És amíg ezeknek, ha csak picit is, de részese lehetek, addig ebben a galaxisban, az én galaxisomban, a mi galaxisunkban egy dolog biztos lesz. A…

Világbéke.

Tetszett? Lájkold Samut Facebookon!

Ne légy önző, oszd meg másokkal is: